AUGUSZTUS. Az esti repülő könyörtelenül szel végig az égbolton és én igyekszek visszatartani a könnyeimet. Nem akarok haza menni, túl gyorsan vége lett. Oldalra pillantok és látom, hogy Bogi is inkább elmélyülten bámul kifelé, nem mintha bármit is látna, de ez most nem az a helyzet, hogy csacsogjunk. Elnézek a másik oldalamra, egy idősebb férfi ül mellettem öltönybe és könyörtelenül gépel valami hivatalosnak tűnő levelet a táblagépébe. Legszívesebben visszafordítanám a repülőt, de nem tehetem. Szembe kell néznem az otthon rám váró ezernyi gonddal: az érettségivel májusban, anyáék válásával és persze ott van még Marci is…

JÚNIUS. Kicsengettek az utolsó napról, megkönnyebbülten felállok és Bogit keresem a tekintetemmel, az osztály másik felében veszekszik az osztályfőnökkel: még mindig nem bírja elviselni, hogy kettes lett történelemből. Megértem, ügyvéd családból származik, holnapra feje nem lesz, ahogyan az apját ismerem.
- Gyere innen, ezt már nem bírom. – gyors még elköszönök mindenkitől és igyekszek a folyosói áradatban is követni. Szerencsére nem lakunk messze a sulitól, két utcával lejjebb és közvetlen szomszédok is vagyunk, közös udvarral. – Menj haza és csomagolj, tudod hogy fél nyolckor már indulnunk kell a reptérre! – nagyot sóhajtok. Gyűlölöm, amikor főnökösödik, de már leszoktam róla, hogy vitába szálljak vele.
- Rendben akkor hétkor találkozunk. – belépek a bejárati ajtónkon és Anyámmal találom szembe magam. Gyűlölöm, hogy a polgármesteri hivatalban pénteken csak délig kell dolgoznia, mert ilyenkor mindig itthon vár és kénytelen vagyok az egész péntek délutánomat vele eltöltenem.
- Kicsim, összecsomagoltam neked! – jézusom, csak ezt ne…
- Mit csináltál Anya?
- Dórikám, kicsit lelkesebben, ha kérhetném, direkt miattad vettünk ki szabadnapot mára… - Apa hangja úgy megijesztett és eltelt vagy két percbe, mire leesett mi történt: ezek úgy tervezik, hogy a délutánt együtt töltjük és búcsúzkodunk? „Remek!” mondaná Bogi.
- De arik vagytok. – alig bírtam kinyögni, de sikerült – de ha nem gond, gyors felmegyek a szobámba és megnézem be kell-e még valamit pakolnom. Egy órát kérek, lehetséges? – tudom, hogy apa ezt szereti, már mint, amikor ilyen tisztelettudó vagyok.
Anya kicsit elszomorodott, de beleegyeztek és sikerült felvágtatnom a szobámba.
Ha belépsz a szobámba azt hiszed eltévedtél: az egész házunk rendezett és minden zöld-barna és faborítású. Az én szobámat úgy képzeld el, hogy hófehér, egyedül az ajtóval szembeni falra van egy hatalmas tölgyfa festve, ami körül különböző színes kis madárkák repkednek. Imádom ezt a helyet, ez az én szigetem. Most mégse stimmelt valami: a bátyám ült a kedvenc fotelemben. Gondolhattam volna, hogy nem hagyja ki ő se ezt a „nagy napot”, muszáj neki is belerondítania.
- Szia Hugi! – Máté, mint mindig és velem ellentétben, most is Anyáék ízlésének megfelelően volt felöltözve, ő sosem lázadt, ő tökéletes volt, vele nem voltak gondok és neki meg sem fordult sosem a fejében, hogy a nyári munkája színhelyét Európa másik felén válassza. – Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak… - ja és persze Máté már most valami komoly embernek képzeli magát, pedig még csak harmad éves a jogi karon.
- Nem is kell… - ezek után belemélyedtem, hogy amiket anya bepakolt azt én kipakoljam és másokat be, Máté türelmesen ült és csak néha szólt bele, ilyeneket, hogy „ez túl kihívó”, vagy „Minek viszed el, nem volt rajtad vagy két éve!”

Végre eljött a búcsúzás ideje. Persze Anyuék túl dramatizálták és égtem rendesen. Nem értem, miért nem lehetnek olyan lazák, mint a Bogi szülei? Na, mindegy, Marci is eljött, elbúcsúztam Tőle is rendesen. Aranyos volt, megígérte, hogy vár rám és várja, hogy írjak neki, de tudom jól, hogy úgy se fog megvárni. Könyörgöm még csak két hónapja vagyunk együtt, azt sem tudom miért kezdtem el vele járni? Tudtam jól, már március óta, hogy nyáron elhúzok.
Bogi és Dani szörnyen arik voltak, ők már három éve járnak és a szívem elszorul, amikor rágondolok, hogy az én nagy szájú, diktátor barátnőm milyen szerelmes és mennyire fog szenvedni az Ő Danikája nélkül. Jó, irigylem őket, de nem azért, mert Dani annyira bejönne, hanem azért mert ők tényleg nagyon-nagyon szeretik egymást és el tudom képzelni, hogy tíz év múlva már kis család lesznek.

Az út szerencsére gyorsan elszaladt, Bogi végig csacsogott és ez valamennyire feloldotta a búcsúzkodás utáni szomorkodásomat. Csomó mindent sorolt fel, amit szabad napjainkon meg kell majd néznünk, de nem tartom valószínűnek, hogy össze is fog jönni. Szerintem úgy el leszünk fáradva, hogy maximum, ha a tengerig levánszorgunk és az is nagy szó lesz.
- Szerinted mit takar az, hogy animátor? – Bogi szokás szerint rá se keresett a neten, hogy kábé mit kell majd csinálnia, ő ilyen apróságok felett simán elsiklik, inkább olyanokon izgult, mint hogy legyen elég borotvahab nála, meg hogy a spanyol tudását felfejlessze (kérdem én minek, amikor azért megyünk?). Oké, ezt jól csinálta. Ő legalább meg tud majd szólalni, én maximum makogni tudok spanyolul, ez is három év „kemény” munkájának eredménye, köszi Gáspárné, de tényleg! Jó volt hallgatni a férjéről és a fiáról szóló anekdotákat. Taps…
Boginak sikerült nagy nehezen elmagyaráznom, hogy az animátornak semmi köze az animációs mesékhez és, hogy ez mit is takar. Szerencsére lenyugodott és hagyott 10 perc nyugalmat, de azután újra kezdte és elkezdett szomorkodni, mert leesett neki, hogy az hogy én az éjszakai bárba vagyok beosztva, ő meg napközben gyerek szórakoztató lesz, azt jelenti, hogy nem sokat látjuk egymást majd. Igen Bogi, örülök hogy leesett..

Örültünk neki, hogy jöttek értünk, egy sármos kb. 50 éves fickó állt két táblával, rajta a neveink, persze hibásan. Rendes volt, törte magát és igyekezett legalább minimálisat kommunikálni velünk angolul. Az arca hihetetlenül felderült, amikor Bogi elkezdett neki mindenfélét összehordani spanyolul és olyan jól eltársalogtak azok ott ketten, hogy nekem nyugtom volt a hátsó ülésen és gyönyörködhettem az esti spanyol fényekben.
A hotel, ahol alkalmazni fognak minket, és ami idén nyáron az otthonunk lesz jó háromnegyed órára van kocsival a reptértől és így sötétben is észrevehető, hogy nem is akármilyen hely, nem hiába kell abból a háromnegyed órából körülbelül felet szerpentineken tölteni. Az egész hotel a hegybe van beleépítve és a hotel négy-öt (így sötétben nem láttam tisztán) medencéjétől 50 méterre már ott terül el a tenger. Gyönyörű látvány és fantasztikus érzés, hogy tudom: minden este láthatom majd ezt a kerti bárból, ahol tölteni fogom a munkaidőm.
- Szép kisasszonyok, megjöttünk! – Juan, a mi macsó sofőrünk vidáman leállította a kocsit a szálloda alatti mélygarázsban és a személyzeti bejárat felé terelgetett minket kezében a bőröndjeinkkel. – Menni, csak menni, Juan intéz mindent, nem aggódni, mire aláírjátok a szerződést a pizsikétekkel a kezemben várlak Titeket! – persze egyből Bogira kacsintott. Miért is nem lepődök meg, hogy a szálloda sofőrje is rögtön belezúg a Bogiba?
Sajnos, vagy sem, a spanyolok nem egy idegbeteg népség, amikor éjfélkor munkaszerződést kell készíteni meg eligazítást tartani. A közvetlen főnökeinkkel még nem találkoztunk, de a személyzetis hölgy, Inés, nagyon rendes volt és igyekezett angolul elmagyarázni hogy mi lesz a dolgunk. Bogi végre felfogta teljesen az animátorok szerepét és nekem holnapra be kell vágnom vagy húsz koktél receptet. Ez nem lesz nagy kihívás tekintve, hogy tavaly nyáron Siófokon kevertem koktélokat, de a listán láttam olyanokat is, amiknek a hozzávalóiról se hallottam még sosem.
- Rendben lánykák, akkor indulás aludni! Az apartman, ahol laktok mostantól öt percre van gyalog, Juan elkísér titeket! Ja és még valami, ne haragudjatok, de csak úgy tudtam megoldani hogy fiú lakótársaitok lesznek, remélem nem probléma? – Bogi persze kisujjból rávágta, hogy „szuuuuppper”, én pedig igyekeztem az eszembe vésni el ne szóljam magam anyáéknak, mert azok még képesek ide repülni rendet tenni.
Juan volt olyan jó fej és a tengerparton kísért át minket a szállásra és majdnem elaléltunk, nem véletlen se Juantól, gyönyörű volt a tenger és a partszakasz is (már, amit a hold megvilágított, ez a rész nincs közvilágítással ellátva). Bogi természetesen végig beszélte azt az 5 percet, amíg elértünk a házhoz és Juan akkorákat nevetett, hogy szerintem a szállodában is hallották, na meg a lakótársainkat is sikeresen felverte: két angol fiút, mindketten Blackpoolból érkeztek nyári munkára és Bogi (ki más?) már össze is barátkozott velük az első öt percben. A két fiú kicsit meglepődött, hogy lányokat kaptak maguk mellé, de aztán rájöttek, hogy ez azt jelenti, hogy mi majd valószínűleg takarítunk is… Ha-ha-ha, jó vicc…

Az első éjszakát sikeresen túl éltük, bár kicsit későn sikerült ágyba jutnunk, mert eldumáltuk az időt a két fiúval (Conorral és Justinnal). Megtudtam, hogy egy műszakban fogunk dolgozni és szerencsére Conor is a kerti bárnál dolgozik, csak ő pincérkedik. Bogit persze jócskán elkapta az ideg, amikor rájött, hogy neki egyedül kell hétre ott lennie a szállodában az eligazításon, így ő előbb el is ment és reggel se keltett fel, hogy elköszönjön.
Jó sokáig, vagy tizenegyig lustálkodtam, utána megsajnáltam a fiúkat és a hűtőben talált élelemből csináltam nekik egy egyszerű ebédet. Szerencsére utána békén hagytak és eltűntek, hogy lejmoljanak a szomszéd apartmanban lakóktól még valamit enni, én meg elindultam felfedezni a tenger partot.
Körülbelül három percnyire a házunktól ott hullámzik a tenger, szerencsére itt pont nincs strand, csak kicsit arébb, de az meg a szállodáé és a szálloda lakói inkább a medencét választják, minthogy lesétáljanak a tengerig. Rajtam kívül csak egy-két ember volt elvétve a parton, ők is kicsit arébb. Leültem közvetlen a tenger partjára és élveztem, ahogyan a lábamat nyaldossák a hullámok és hogy rajzolgathatok a homokba.
- Zavarok? – kicsit meglepődtem, hogy megszólít valaki, ráadásul angolul, igaz elég erős latinos akcentussal.
- No, por favor?
- Beszélek angolul. – a fiú leült mellém és rám mosolygott. – új vagy itt?
- Nem vendég vagyok! – ijedtembe mindkét kezem magam elé tartottam, hogy ezzel is jelezzem, rossz helyen kopogtat.
- Tudom, láttam, hogy a tizenkettes apartman felől jössz. – a háta mögé mutatott, ahol a mi kis kuckónk állt. – Ne haragudj, be sem mutatkoztam, Lionel vagyok, de a Lio-t szeretem.
- Dóri vagyok, örvendek. – rám mosolygott. A szívem hasra esett majd újra elkezdett dobogni.